Zog, a zöld sárkány, vidáman ásott a homokozó mélyén. Hirtelen valami keményet érzett a mancsa alatt. Egy poros, arany koronát húzott ki a földből! Zog szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. – Pip! Cinder! – kiáltotta boldogan. – Nézzétek, mit találtam! Gyertek gyorsan, igazi kincset leltem a homokban!
Pip, a kisegér, megérkezett fénylő lámpásával, hogy bevilágítsa a sötét homokozót. Cinder, a róka, előhúzta fakardját, és óvatosan lesöpörte a port az aranyról. A korona apró volt, és belül puha bársony borította. Cinder megvakarta a fejét, és halkan megkérdezte: – Ki hordhatott ilyen különleges koronát?
Cinder azt gondolta, egy bátor lovagkirályé lehetett, aki szeretett bújócskázni. Pip azonban látta a puha bélést, és elmosolyodott. – Szerintem ez egy olyan királyé, aki imádott nagyokat aludni – mondta a kisegér. Zog közelebb hajolt, és egy apró jelet vett észre az arany oldalán. – Ki hordhatott ilyen különleges koronát? – kérdezte Zog.
A jel pont úgy nézett ki, mint a hold az égen. Zog szíve nagyot dobbant. Cinder és Pip egy kedves királyra gondoltak, aki a csillagok felett uralkodik, és vigyáz az álmokra. Pip ismét megkérdezte: – Ki hordhatott ilyen különleges koronát? A játszótéren langyos szellő fújt át, amitől az arany csillogni kezdett.
– Ez az Alvás Királyának koronája! – suttogta Zog. A barátok úgy döntöttek, visszateszik a koronát a homokba, hogy a király megtalálja, amikor felébred. Zog álmosan ásított egy nagyot. Cinder is elálmosodott, és Pip szemei is leragadtak. Ideje volt hazamenni, hogy ők is álmodjanak valami szépet a puha ágyukban.
Pip világított az úton, Zog és Cinder pedig csendben ballagtak mellette. Mindannyian a jóságos királyra gondoltak. Hamarosan mindhárom barát a saját ágyikójában szuszogott. A takaró meleg volt, a csillagok pedig puhán világítottak az ablakon át. Zog, Cinder és Pip biztonságban érezték magukat. Szép álmokat, kis felfedezők!