Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy vidám kis robot, akit úgy hívtak: Beep. Beep nem volt nagyobb, mint a te térded, és egészen kerek volt, mint egy pocakos hordó. Csillogott-villogott rajta a kék és a piros festék, a hasán pedig három kicsi lába volt, amiken ügyes kis kerekek gurultak. Zümm-zümm, gurult Beep mindenfelé! Neked is van kedved egy kicsit pörögni vele?
Egy verőfényes napon Beep éppen takarított, amikor – hoppá! – belepottyant egy csillogó időkapuba. Piff-paff, bumm! Amikor kinyitotta a nagy, fénylő, sárga szemét, már nem a szobában volt. Fehér oszlopok, aranyszínű homok és sok-sok ember vette körül, akik furcsa, fehér lepedőkbe voltak öltözve. Ez volt az ókori Görögország, a legelső olimpia helyszíne! Beep csak pislogott a nagy szemével: „Bíp-bíp?” – kérdezte kíváncsian. Vajon mit csinál itt ez a sok bácsi és néni?
Éppen a nagy kődobó verseny zajlott. Erős bácsik próbáltak messzire dobni nehéz, kerek köveket. De a kövek nehezek voltak, és csak annyit mondtak: puff! Mindegyik hamar leesett a homokba. Beep segíteni akart, ezért odafutott, hogy visszahozza a köveket. De ekkor – slipsz-slapsz! – megcsúszott egy olajágon, és a kerekei pörögni kezdtek, mint a motolla. Beep behúzta a lábait, és olyan lett, mint egy fényes, színes golyó. Gurult, pörgött, cikázott: vroom-vroom!
Ekkor a legerősebb görög bácsi, akinek akkora bajsza volt, mint két kifli, véletlenül Beepet kapta fel a kő helyett. Meglendítette a karját, és – zsuuuuúúúúpsz! – elhajította a kerek kis robotot. Beep nem ijedt meg, sőt! Kinyitotta a kis lábait, bekapcsolta a motorjait a levegőben, és fütyörészve repült. „Bí-bí-bííííp!” – dalolta vidáman. Repült a kék ég alatt, el az oszlopok mellett, egészen a pálya túlsó végéig, ahol puhán landolt: tity-toty, tity-toty!
Mindenki tátott szájjal nézte. A bíró, akinek a babérkoszorúja mindig a szemébe csúszott, felkiáltott: „Ez a leggyorsabb kő, amit valaha láttam!” Az emberek nevetni kezdtek, a gyerekek pedig tapsoltak és ugrándoztak: „Éljen a guruló Beep! Hurrá!” Beep olyan vidáman pörgött körbe-körbe, hogy még a szikrák is pattogtak a kerekei alatt: csill-csill!
A bíró egy igazi, csillogó érmet akasztott Beep nyakába. Ez volt a Barátság Érme. Beep megtanulta, hogy ha egy kicsit más is, mint a többiek, és ha néha el is esik, a jókedvével és a pörgésével mindenkit boldoggá tehet. Még a nagy, bajszos bácsik is megölelték a kis robotot. Beep pedig egy nagy „BÍP!”-pel elköszönt, és visszagurult az ő kis világába. És így történt, hogy Beep lett a történelem leggyorsabb és legviccesebb olimpiai bajnoka. Jó éjszakát, kisbajnok!