Itt van, hol nem volt, a Suttogó Erdő közepén lakott egy pici, narancssárga róka, akit Cindernek hívtak. Cinder nem egy szokványos róka volt, ó nem! Egy sötétkék nindzsa-maszkot hordott a szemén, az oldalán pedig egy napérlelte fanyatag kardot viselt. De tudod-e, mi volt Cinder legnagyobb titka? Nem a gyors futás, és nem is a hatalmas ugrás. Cinder tudta, hogy a legigazibb nindzsa-erő a csendben és a nyugalomban rejlik.
Egy nap Cinder kitalált valamit. – Rendezzünk nindzsa-tornát! – kiáltotta boldogan. Minden állatot meghívott a Mohos Porondra. Jött is mindenki nagy ricsajjal! Csipp, a mókus úgy ugrált, mint egy gumilabda: Boing-boing-boing! Barnabás, a hatalmas medve pedig annyira izgult, hogy a lábai csak úgy remegtek: Zutty-puff! Mindenki azt hitte, hogy a nindzsásdi annyiból áll, hogy nagyokat kiabálunk és hadonászunk. Hű, mekkora kavarodás lett! A mókus pörgött, mint a búgócsiga, a mackó meg állandóan orra bukott a saját tappancsaiban. Te láttál már ilyen szeleburdi nindzsákat?
Cinder látta, hogy a barátai tiszta izgalomban vannak. Olyanok voltak, mint a felrázott szódavíz: csak úgy pezsegtek belül! „Álljatok meg egy pillanatra!” – mondta Cinder halkan, és magasba emelte a fakardját. De nem azért, hogy vívjon vele, hanem hogy a ringatózó fákra mutasson. „A nindzsák titka nem a lábukban van, hanem az orrukban és a pocakjukban. Figyeljetek rám!”
Cinder leült a puha mohára, és becsukta a mogyoróbarna szemét. – Vegyünk egy mély levegőt az orrunkon, mintha egy nagyon finom, illatos erdei virágot szagolnánk meg – mondta. Próbáljuk meg együtt, jó? Szipp-szipp... – Aztán fújjuk ki hosszan a szánkon, mintha el akarnánk fújni egy gyertyát a szülinapi tortán: Fúúúúú...
Zippy, a mókus megállt a pörgésben. Barnabás, a mackó is nagyot szippantott. Szipp... fúúúú... Aztán megint: Szipp... fúúúú... Érzed, ahogy a csend lassan szétterjed az erdőben? Mint egy puha, meleg takaró, úgy ölelte körbe az állatokat a nyugalom. A „Zutty” és a „Puff” helyett már csak lágy „Ahhh” és „Sssssz” hangokat lehetett hallani. A mókus lába már nem rángatózott, a mackó pedig stabilan állt a lábán, mint egy kőszikla.
– Látjátok? – mosolygott Cinder, és a farkincája vége vidáman megbiccent. – Ez az igazi nindzsa-varázslat. Ha megnyugszol, bármire képes vagy! – A torna nem aranyéremmel ért véget, hanem egy hatalmas, puha közös öleléssel az öreg tölgyfa alatt. Amikor pedig feljöttek a csillagok, minden kis nindzsa mélyen és békésen aludt, mert megtanulták a világ legfontosabb leckéjét: néha egy mély levegővétel a legnagyobb hőstett. És így volt, pontosan így, mindenki megnyugodott a végére.