Cinder, a kis narancssárga róka, a falu legügyesebb nyomozója volt. Sötétkék maszkot viselt, és mindig készen állt a kalandra. Egy reggel Brumi, a hatalmas medve, zokogva érkezett hozzá. Elveszett a kedvenc mézesbödönje! Csak egy furcsa, kéken világító lábnyom maradt utána a fűben. Vajon ki járhatott itt? Cinder azonnal nyomozni kezdett.
Cinder elővette a fakardját, ami nem egy sima kard volt, hanem egy varázslatos nyomolvasó. „Bipp-búpp-keress!” – mondta vidáman, és a kard hegye felvillant. A világító lábnyomok egyenest a sűrű erdőbe vezettek. Cinder büszkén követte a fényeket, miközben a fehér végű farkincája izgatottan cikázott ide-oda a bokrok között.
Ahogy mélyebbre ért az erdőben, egy öreg fa ágán megpillantotta Huhu-t, a bölcs baglyot. „Szia, Huhu! Láttál valami furcsát?” – kérdezte Cinder. Huhu nagyot pislantott. „Csak egy halk zümmögést hallottam, és láttam egy repülő fényt” – súgta a bagoly. Cinder tudta, hogy közel jár a megoldáshoz. Újra bekapcsolta a keresőt: „Bipp-búpp-keress!”
Hirtelen egy bokor alól furcsa zizegés hallatszott. Cinder félretolta a leveleket, és meglátta Berit, a kis robotméhet. Beri szárnyaiból ugyanolyan kék fény áradt, mint a lábnyomokból. A kis robot szorosan ölelte Brumi mézesbödönjét. Szegény Beri azt hitte, a sárga méz egy óriási elem, ami segít neki hazajutni a városba.
Cinder leguggolt a robotméh mellé, és kedvesen megszólalt. „Beri, ez a méz Brumié, az éhes medvéé. De ne félj, én segítek neked hazatalálni!” A kis robot elengedte a bödönt, és boldogan zümmögött. Cinder a fatábláján megnézte a térképet, és megmutatta Berinek a helyes utat. A kis robot elrepült, vidám kék szikrákat szórva maga után.
Cinder visszavitte a mézet Bruminak, aki örömében majdnem feldöntötte a kisfiút. „Köszönöm, Cinder! Te vagy a legjobb nyomozó!” – mondta a medve, és egy nagy pacsit adott a rókának. Cinder leült egy fa alá, elégedetten nézte a tábláját, és boldog volt, mert ma is mindenkinek segített az erdőben.