Volt egyszer egy kislány, akit Emának hívtak. Ema egy igazi kis álmodozó volt. Ismered azt az érzést, amikor egy puha takaróba bújsz? Ema pont ilyen volt! Egy óriási, napsárga, kötött pulóvert viselt, ami olyan nagy volt, hogy majdnem elnyelte őt. Ha ránéztél, olyan melegség öntött el, mintha kisütött volna a nap. Ema szemüvege néha lecsúszott az orrára – hopp! –, de ő csak mosolygott, és a színes cipőfűzőivel vidáman trappolt az iskola folyosóján. Csatt-csatt, kopp-kopp!
Az iskolában sokszor nagy volt a lárma. A gyerekek szaladgáltak, kiabáltak: „Hú-ha!” és „Gyere ide!”. De Ema észrevett valami mást. Észrevette a „csöndes szigeteket”. Tudod, kik ők? Azok a gyerekek, akik egyedül ülnek a padon, és senki sem játszik velük. Ema elhatározta, hogy a hatalmas pulóverzsebében elviszi nekik a világ legszebb meséit. Mert egy mosoly olyan, mint egy láthatatlan híd: összeköti a szíveket.
Egy nap a nagy szünetben Ema meglátott egy kisfiút, Leót. Leó az öreg tölgyfa alatt ült, és olyan szomorú volt, mint egy esőfelhő. Szürke volt a kedve, és csak a cipője orrát nézte. Ema odaosont hozzá. Sss-sss, nesztelenül lépkedett a fűben. Leült mellé, és halkan megszólalt: „Tudod, Leó, az én zsebemben lakik egy sárkány. De nem félelmetes ám! Ez a sárkány imádja a szamócalkvárt. Nyamm-nyamm!”
Leó először meg sem moccant. De Ema nem adta fel. Megigazította a szemüvegét – bök! –, és folytatta: „Nézd csak! Most éppen egy repülő szőnyeg érkezik értünk. Húúúú-sss!” – mutatta Ema a kezével a levegőben. Leó lassan felnézett. Látta Ema kedves mosolyát és a sárga pulóvert, ami olyan volt, mint egy ölelés. Ema megkérdezte: „Szerinted milyen színű a sárkány szárnya?”
És ekkor történt valami varázslatos. Leó szeme felcsillant. Halk hangon annyit mondott: „Szerintem kék. És van egy kiscicája is, akinek szárnyai vannak!” Puf! A szürke felhő Leó feje felől hirtelen eltűnt. Már nem egyedül ült a fánál, hanem Emával együtt repült a képzeletbeli szőnyegen. Együtt nevettek, és a sárkányuk már nemcsak lekvárt evett, hanem bukfencezett is a felhők között. Gugli-muggli, micsoda móka!
Egyszer csak megszólalt a csengő: Ding-dong! Ding-dong! Vége lett a szünetnek. De Leó már nem volt szomorú. Ema és Leó kézen fogva mentek vissza az osztályba. Ema tudta, hogy a mosolya és a meséje segített. Mert adni jó, és barátkozni még jobb! És képzeld, másnap már két sárga pulóveres mosoly várta a gyerekeket az udvaron. Így történt, hogy a csendes szigetből egy vidám játszótér lett, és mindenki megtanulta: egy kedves szóval bárkit felvidíthatsz. Aludj jól te is, és álmodj sárkányokról és szamócalekvárról!