Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kerek, rózsaszín és nagyon-nagyon puha barát, akit úgy hívtak: Fluffy. Fluffy éppen olyan volt, mint egy édes, vattacukor-felhőcske. Tudod, hogyan jár Fluffy? Hopp, hopp, megáll! Hopp, hopp, megáll! Ma Fluffy nagyon izgatott, mert eljött az este, és meg akarja mutatni barátainak a nagy, rózsaszín ragyogást.
Fluffy elindult a Csiklandós Fű Dombjára. Útközben találkozott Csigabigával. Csigabiga lassan ment: csúsz-mász, csúsz-mász. „Gyere velünk!” – mondta Fluffy, és átölelte barátját a puha, pasztellszínű sáljával. Aztán találkoztak Uhuval, a kisbagollyal, aki még álmosan dörzsölgette a szemét: dörgöl-dörgöl. „Féltek a sötéttől?” – kérdezte Fluffy. Uhu és Csigabiga kicsit szomorúak voltak, mert a napocska kezdett bebújni a takarója alá, és minden szürke lett.
De Fluffy nem hagyta magát! „Nézzétek!” – kiáltott fel, és nagyot szökkent. Ahogy a nap lebukott a hegyek mögé, az egész égbolt hirtelen csodálatos rózsaszín lett. Éppen olyan, mint Fluffy bundája! Ssuuu-puf! A világ egy óriási, meleg öleléssé változott. „Látjátok?” – suttogta Fluffy. „A napocska nem elmegy, csak ő is felhúzza a puha takaróját, pontosan úgy, mint ti.”
Ott álltak a dombtetőn: a kerek, rózsaszín Fluffy, a lassan mozgó Csigabiga és a pislogó Uhu. A szél halkan fújt: ssuuu-sssuuu. A virágoknak vanília illata volt. Fluffy ekkor egy hatalmasat ásított: ÁÁÁ-UUUMMM. A barátai is ásítottak vele. A rózsaszín ég lassan mélylila lett, szikrázó csillagokkal, mint Fluffy zölden csillogó szemei.
Fluffy lefeküdt a puha fűbe, barátai pedig mellé bújtak. Olyan meleg és biztonságos volt minden. Fluffy szívecske alakú anyajegye a füle mögött halkan lüktetett a szeretettől. A kispajtások lehunyták a szemüket. Sss-puf, sss-puf – hallatszott Fluffy halk horkolása. Mindenki elaludt a nagy, rózsaszín ölelésben. És ez így volt jól, éppen így.