Volt egyszer egy erdő, ahol a fák levelei úgy suttogtak, mint a nagymamák, és a fűszálak között kincsek rejtőztek. Itt élt Fluffy, a világ legbolyhosabb, legelragadóbb kis teremtménye. Képzelj el egy pici, kerek, vattacukor-rózsaszín gombócot, akinek óriási, mohazöld szemei úgy csillogtak, mint a harmatcseppek! Fluffy éppen a kedvenc pasztellszínű sálját igazgatta a nyakában, amikor egy nagy ötlete támadt. Mi lenne, ha ő lenne az erdő legelső, legvidámabb mesterdetektívje? „Szipp-szipp!” – szimatolt a levegőbe az apró orrával. „Itt bizony rejtély van készülőben!”
Ki is rakta a táblát a vén tölgyfa tövébe: DETEKTÍV IRODA. Fluffy szerzett egy óriási harmatcseppet, amit nagyítóként használt, és türelmesen várt. Hamarosan eleredt a tavaszi zápor. Kop-kop-kop, doboltak az esőcseppek a tölgyfa levelein. Tudod, mi történik az eső után, ha kisüt a nap? Így van, elindul a szivárvány! De most... várj csak! Fluffy tágra nyílt szemekkel nézett fel. Az ég szürke maradt, mint egy régi zokni. A piros, a sárga és a kék színeknek nyoma veszett! „Hűha!” – kiáltott fel Fluffy. „Ez aztán a hatalmas feladat! Hová tűnhettek a szivárvány színei?”
Fluffy azonnal nyomozni kezdett. „Tipp-topp, tipp-topp”, pattogott puha lábaival a nedves mohán. Hirtelen egy kék csíkot látott elsuhanni a bokrok között. Vihhh! – hallatszott a hang. Megállt, és a harmatcsepp-nagyítójával közelebb hajolt. Egy nyuszi lábnyoma volt az, de nem akármilyen: az egyik lábnyom éppen olyan azúrkéken világított, mint a legszebb nyári égbolt! „Aha!” – kuncogott Fluffy. „A színek nem elvesztek, hanem lábuk kélt!” Követte a kék nyomokat, amíg el nem ért a Pitypang Futópályára.
Ott aztán tátva maradt a szája! Az erdő összes állata összegyűlt a Nagy Erdei Sportnapra. De nézd csak jól! Speedy, a nyuszi, úgy száguldott, mint a villám, és kéken világított a farkincája. Barnaby, a szarvasbogár, éppen súlyt emelt egy makkal, és a páncélján ragyogó sárga foltok éktelenkedtek. Még a mókusok is pirosló pomponokkal ugrándoztak! „Hoppá!” – gondolta Fluffy. „Hát ide mentek a színek! Az állatok ‘kölcsönvették’ őket, hogy díszesebbek legyenek a versenyen.”
„Figyelem, figyelem!” – kiáltotta Fluffy, miközben vidáman ugrált Barnaby elé. „Bummm!” – tette le a bogár a makkot és nagyot nézett. Fluffy elmagyarázta, hogy amíg ők itt versenyeznek a színekkel, addig az egész erdő szürke és szomorú. „A színek mindenkié, nem csak a győztesé!” – mondta Fluffy olyan kedvesen, hogy még a leggyorsabb nyuszi is megállt. De hogyan kerüljenek vissza a színek az égre? Fluffy-nak támadt egy remek terve. „Tartsunk egy közös színes váltóversenyt!”
Az állatok felsorakoztak, Fluffy pedig jelt adott: „Rajt!” Az összes állat futni, ugrálni és pörögni kezdett. Olyan gyorsan mozogtak, és olyan boldogan, hogy a testükről lerázódott a sok-sok szín. Suss-suss! – a piros, a kék és a sárga apró szikrákként szállt fel a levegőbe. Fluffy is csatlakozott, vidám pörgésével segítette a színeket, hogy visszataláljanak a helyükre. A sok nevetéstől és a közös játéktól a színek összeálltak egy hatalmas, fényes ívvé, és – Ssup! – egyszerre csak ott termett a legszebb szivárvány a tölgyfa felett.
Az állatok rájöttek, hogy mennyivel jobb együtt nézni a színes eget, mint egyedül birtokolni egy színt. Fluffy, a rózsaszín kis detektív, elégedetten simította meg a pasztell sálját és a füle mögötti kis szív alakú anyajegyét. A rejtély megoldódott! A sportnap végén mindenki kapott egy szeletet Fluffy különleges iszappitéjéből, ami – bár neve furcsa – a világ legfinomabb édessége volt. És így történt, hogy a szivárvány visszatért, Fluffy pedig bebizonyította, hogy a legnagyobb rejtélyekre a válasz mindig a közös játékban és a kedvességben rejlik.