Tudtad, hogy amikor a Hold felmászik az égre, és az ágak között ezüstös csíkokat húz a földre, az erdő nem elcsendesedik, hanem susogni kezd? Ebben a különleges, Ezüstlevelű Erdőben élt Luna, a kisbagoly. Luna nem olyan volt, mint a többiek. Pelyhes, hófehér tollai úgy ragyogtak, mint a frissen hullott hó, a fején pedig egy apró, éjfekete, csillagokkal díszített varázssüveget hordott. És képzeld, az orrán egy aprócska, kerek szemüveg pihent!
Egy este Luna úgy érezte, valami hiányzik. Bár bölcs volt és sokat olvasott a csillagokról, nem tudott elaludni. – Kell lennie egy dalnak – suttogta, és megigazította apró szemüvegét. – Egy igazi, csillagfényű altatódalnak, ami átöleli az erdőt. – Ismered azt az érzést, amikor keresel valamit, de nem tudod pontosan, hol találod? Luna pontosan így érzett. Huss-huss! Megrezzentette puha szárnyait, és elindult a sötét lombok közé.
Ahogy a hatalmas tölgyfák között repült, a szél halkan fütyült a fülébe. De hirtelen nem a szelet hallotta meg. Hanem egy egészen más hangot. Szip-szip. Hüpp-hüpp. Luna leereszkedett egy hatalmas, harmatos páfrány mellé. Ott, egy mohás kő tövében ült Cirip, a kis tücsök. Cirip apró volt, és nagyon szomorú. A kezében egy parányi hegedűt tartott, de a vonója leengedve lógott.
– Mi történt, kis barátom? – kérdezte Luna olyan halkan, mint a lehulló pehely. Cirip felnézett, és egy könnycsepp gördült le az arcán. – Jaj, Luna! Elszakadt a legfontosabb hegedűhúrom. Patt! Csak ennyit hallottam, és azóta néma a hangszerem. Zene nélkül pedig olyan sötét és ijesztő az erdő. Ki fogja most álomba énekelni a virágokat? Ki vigyázza a bogárkák álmát?
Luna elgondolkodott. Megérintette ezüstös szemüvege szárát, ahogy olyankor szokta, amikor egy nehéz feladaton töri a fejét. Tudta, hogy nincs nála pót-húr. De aztán eszébe jutott valami! – Várj csak, Cirip! A varázslat nem csak a könyvekben van, hanem abban is, ahogy egymáson segítünk. – Luna levette csillagos süvegét, és a mélyéből egy csillogó fonallal átszőtt, ezüstös selyemszálat húzott elő. Pont olyat, mint amilyet a holdfény sző az égre.
Ekkor egy apró pók, Csillám, ereszkedett le egy ágról. Zsupsz! – Én segíthetek rögzíteni! – mondta a pókocska. Együtt, Luna finom mozdulataival és Csillám erős pókhálójával, megjavították a hegedűt. Cirip szeme felcsillant. Meghúzta a vonót. Cinnn... A hang tisztábban csengve szállt fel a fák közé, mint korábban bármi.
– Hallod? – kérdezte Luna mosolyogva. Cirip játszani kezdett. Egy olyan dallamot, ami lassú volt, mint a patak folyása, és meleg, mint az anyuka ölelése. Luna rájött, hogy a keresett dal nem egy eldugott kincs volt. Akkor született meg, amikor megállt segíteni. A kedvesség volt az a titkos hozzávaló, amitől a zene valódi varázslattá vált.
Cirip és Luna együtt indultak vissza. Az erdő lakói – a kisegerek, a sünik és a szarvasok – mind felemelték a fejüket. A zene eljutott minden odúba és fészekbe. Tipi-topi, elcsendesedtek a lábak. Pisl-pisl, lehunyták a szemeket. Luna végül visszaért a saját puha fészkébe. Levette kis szemüvegét, félretette csillagos süvegét, és Cirip utolsó, halk dallamaira álomra hajtotta a fejét.
Te is hallod már a távoli tücsökszót? Ez az a dal, amit a barátság írt. És pont így, ebben a békességben, aludt el végül az egész Ezüstlevelű Erdő. Jó éjszakát, kis felfedező!