Tudod, kicsim, magasan a Suttogó Fenyves egyik ágán élt egy egészen különleges barát. Úgy hívták, hogy Luna. Luna egy pihe-puha, hófehér bagolylány volt, aki apró, kerek szemüveget viselt a csőrén és egy sötétkék varázslókalapot a fején. Olyan puha volt az álla, mint a leglágyabb felhő, amin csak aludni lehet.
Egy szeles éjszakán Luna észrevette, hogy valami nincs rendben. Felnézett az égre, és látod, mit látott? A felhők nem olyanok voltak, mint a lágy vattacukor. Nem, nem! Olyanok voltak, mint a szúrós sündisznók meg a cikkcakkos villámok. „Húha!” – gondolta Luna. „Ha a felhők ilyen kócosak, az erdő lakói csak rázós álmokat láthatnak.” Megigazította a szemüvegét, és elhatározta: ő lesz az éjszaka detektívje!
Luna nem egyedül indult útnak. Megkérte Barátját, Borit, a kis Szelet, hogy segítsen neki. Súúú-huuu! – repültek fel a magasba. Luna szárnyai ezüstösen csillogtak a holdfényben. Útközben találkoztak az Éjszakai Szélóriással. Szegény óriás nem volt gonosz, csak éppen… csuklott! „HIKK!” – mondta az óriás, és a felhők megint összegubancolódtak. „HIKK!” – és a Hold is megremegett. Szegény óriás fázott a nagy viharban, és a csuklástól minden álom összekuszálódott.
Luna ekkor valami nagyon bölcset tett. Nem ijedt meg, hanem egészen közel repült az óriáshoz. Megmutatta neki, hogyan kell mélyeket lélegezni. „Figyelj rám!” – mondta halkan. „Szívd be a csillagfényt, és fújd ki a kék éjszakát.” Szipp… és fúúúú. Szipp… és fúúúú. Az óriás megnyugodott, a csuklás pedig elszállt, mint a füst. Piff-paff, a gonosz cikkcakkok eltűntek!
Luna ekkor a puha, ezüstös szárnyaival elsimította az utolsó ráncokat is a felhőkön. Simi-simi, lágyan, mint amikor anya megsimogatja az arcodat. A felhők újra puha mályvacukor-párnák lettek. Az egész erdő elcsendesedett. A mókusok elaludtak, a virágok behunyták szirmaikat, és Luna is visszaszállt a fenyőfájára. Megigazította csillagos kalapját, és elégedetten hunyta le a szemét. Minden újra puha, minden újra csendes. Aludj el te is, kicsim, Luna vigyázza az álmodat.