Tudtad, hogy odafönt, ahol az égbolt már nem kék, hanem mély, bársonyos indigó, lakik egy kislány? Ő Nova. De Nova nem olyan gyerek, mint te vagy én. A haja nem barna vagy szőke, hanem sötétlila selyemből van, és apró, fénylő csillagképek úszkálnak benne – néha a Göncölszekér pihen a füle mögött, néha meg a Kis Medve bújik el a tincsei között. A ruhája? Nos, az maga a Tejút! Ha megmozdul, a ruháján tündöklő milliónyi apró gyémánt úgy csillan meg, mintha egy tiszta nyári éjszakát viselne magán.
Nova éjszakánként az ég peremén ülve figyeli a testvéreit, a hullócsillagokat. Látod te is őket néha? Szeretnek versenyezni! „Huss!” – repül el az egyik. „Csuhi!” – száguld a másik. Az emberek odalent lehunyják a szemüket, és kívánnak valamit, amikor meglátják őket. De Nova valami mást vett észre. Azt látta, hogy a testvérei a nagy szaladgálásban elfáradnak. Mire a horizont aljára érnek, a fényük halványulni kezd, a kis csillag-arcuk pedig elszürkül a portól és a fáradtságtól. „Puff!” – huppant le egy apróbb csillag egy hideg, magányos felhőre. „Jaj, de szédülök!” – suttogta, és a fénye csak pislákolt, mint egy álmos szentjánosbogáré.
Nova szíve nagyot dobbant. „Ez így nem mehet tovább!” – gondolta. „A családomnak szüksége van egy helyre, ahol nem kell sietni, ahol nem kell kívánságokat cipelni, és ahol végre mindenki kinyújtóztathatja a fáradt sugarait.” De miből építsen palotát az ég közepén? Próbált csillagporból hálót szőni, de a gonosz Nyugati Szél – „Fúúú!” – egyetlen fújással szerteszét repítette a terveit. A csillagok pedig lenn a mélyben vacogtak a hűvös alsóbb légrétegekben.
Nova ekkor a homlokához nyúlt, megérintette a holdkőből készült fejdíszét, és nagyot szippantott az űr hűvös illatából. Elővette az övére akasztott szütyőjét, amiből csillogó ezüstpor hullott elő. Tudod, mit csinált? Elkezdte összefogdosni a „suttogó felhőket” és a „kuncogó ködöket”. Ezek a legpuhább felhők a világon! Olyanok, mint a vattacukor, csak nincs ragacsos ízük, hanem hűvös mentaillatuk van. Nova a kezével gyúrni kezdte őket, mint a tésztát. „Gyúr-gyúr, puha legyen!” – dúdolta. Hamarosan hatalmas, pillekönnyű téglaformákat alkotott belőlük.
Aztán jött a neheze: össze kellett varrni a falakat! Nova egy tűt formázott az Északi Csillag legélesebb sugarából, és a holdfényt használta cérnának. „Öltés ide, csillanás oda!” – repkedett a felhők között. Hamarosan egy csodálatos, lüktetően puha palota emelkedett a magasban. Nem voltak benne kemény kövek, se rideg falak. Minden fala úgy ringatózott, mint egy bölcső. A párnák? Azokat elfogott holdfény-sugarakból és tündérporból tömte ki. Olyan puhák lettek, hogy ha rájuk feküdtél volna, azonnal elnyom az álom. „Zzz-siiii” – suttogták a felhőfalak, ahogy helyükre kerültek.
Amikor a palota elkészült, Nova az égi kürtjébe fújt. „Gyertek, kicsi testvéreim! Pihenőidő!” A fáradt, szédülő hullócsillagok, a zsémbes meteorok és a félénk üstökösök mind-mind besurrantak a kapun. „Hűha!” – ámuldoztak, ahogy a lábuk (vagyis a csóvájuk) belesüllyedt a puha felhőpadlóba. Nova mindenkit betakargatott egy-egy darabka éjféli bársonnyal. „Aludj, kicsi Szíriusz, pihenj, drága Vega” – suttogta.
Képzeld el! Hamarosan az egész palota zengett a csillaghorkolástól. Hallod? „Hrrr-pissz... hrrr-pissz...” Miközben odalent a madarak már az első hajnali dalt próbálgatták, és a nap első sugarai elkezdték narancssárgára festeni az ég alját, Nova elégedetten dőlt hátra egy hatalmas ködpárnán. A csillagcsaládja biztonságban volt, melegben és szeretetben. Nova rájött, hogy a legnagyobb ragyogás nem az, amikor valaki szélsebesen száguld az égen, hanem az, amikor van ereje és szíve otthont teremteni másoknak.
És azóta is, minden reggel, mielőtt a Nap felkelne, a csillagok Nova puha palotájába bújnak el. Ott alusszák át a nappalt, hogy estére újult erővel, fényesebben, mint valaha, ismét tündökölhessenek neked. És ez így van jól, pont így, ahogy elmeséltem.