Hol volt, hol nem volt, a sűrű, puha mohával teli erdőben lakott egy kicsi mosómedve, akit úgy hívtak: Raccoon. Raccoon nagyon különleges kisfiú volt. Volt egy zöld csuklyája, egy kis tarisznyája, és egy csodálatos, fényes botja. Kopp-kopp, kopp-kopp! – így kopogott a botja a földön, amikor sétált.
Raccoon nagyon szerette a családját. Szerette nézni, ahogy a mamája, a papája és a testvérei a patak partján játszanak. De egy napon a patak szomorú lett. A víz már nem volt csillogó, hanem szürke és sáros lett. Brrrr! A családja már nem tudta megmosni benne a pracliját, és ami a legszomorúbb: nem látták többé a kedves arcukat a víz tükrében. Hol van a szemem? Hol az orrom? – keresték, de a víz csak sötét maradt. Glup-glup, glup-glup! – sóhajtotta a patak.
Raccoon azt mondta: „Segítek!” Elővette az ősi tölgyfából készült botját, és elindult. Talált egy kupac morgós követ és sok-sok ragacsos sarat. Puf! Raccoon belelépett a sárba, és a bundája nehéz lett. De ekkor valami történt. Amint a botja vége a vízhez ért, meleg, borostyánsárga fény gyúlt ki benne. Villant egyet, aztán kettőt! Raccoon rájött, hogy a botja nem ütögetésre való, hanem olyan, mint egy varázsecset.
Simi-simi! Raccoon finoman végighúzta a botot a víz tetején. Suhogott a szél, csörgött a kavics: Šup-šup! A sár elillant, a szürkeség eltűnt. A bot fénye úgy festette tisztára a vizet, mintha csak egy álom lenne. Próbáljuk meg még egyszer? Šup! És még egyszer? Šup!
Hirtelen – Whoosh! – a patak újra kék lett és átlátszó. Tisztább, mint valaha! Raccoon visszaszaladt a családjához. Nézzétek csak! – mutatta büszkén. A mosómedve család odagyűlt a parthoz, és mindenki meglátta magát: a kerek, fekete maszkos szemeket és a csíkos farkincákat. Milyen szépek vagyunk! – örvendeztek.
Splish-splash! – fröccsent a tiszta víz, és mindenki vidáman mosta meg az arcát. Raccoon pedig, mivel már kicsit elfáradt a nagy varázslatban, összehúzta magán a puha, zöld csuklyáját, és édes álomba merült a családja körében. Minden újra ragyogott, és ez így volt jól.