Tudod-e, mi az a halk zizegés, amit akkor hallasz, amikor az anyukád bekapcsolja a kávéfőzőt, vagy amikor a laptopod csendesen susogni kezd? A legtöbb ember szerint ez csak áram és műanyag. De nem Ryu szerint. Ryu nem volt átlagos fiú. Képzeld el őt: mély csokoládébarna bőr, égővörösnél is kékebb, elektromos kobaltkék haj, ami szinte cikázott a feje tetején, és egy ezüstös heg a homlokán, ami úgy festett, mint egy befagyott villámcsapás. Ryu varázsló volt egy olyan iskolában, ahol mindenki más csak mérnök akart lenni.
Az iskolában mindenki az Éves Robotépítő Versenyre készült. „Gyorsabb! Erősebb! Fényesebb!” – ez volt a jelszó. Ryu osztálytársai, mint például a gőgös Victor, hatalmas, krómozott szörnyetegeket terveztek, amik lézerrel vágták a papírt és szuperszonikus sebességgel száguldoztak. De Ryu valami másra vágyott. Ő nem győzni akart, hanem segíteni. Miközben a többiek a legújabb szoftvereket töltötték le, Ryu a műhely sötét sarkában, a selejtes fémkupacok között kotorászott. És ekkor történt. „Hmph!” – hallatszott egy fémes, recsegő hang. Ryu megállt. Ki volt az? „Itt lenn, te kék hajú óriás!” Ryu lenézett, és egy öreg, kormos kenyerpirítót látott. A zafír medálja a nyakában hirtelen pulzálni kezdett. Ryu rájött: ő hallja a gépek lelkét!
– Ne haragudj, Pirító úr – suttogta Ryu. – Csak alkatrészeket keresek egy udvari takarító robothoz. Tudod, aki összeszedi a faleveleket és vigyáz a virágokra. – Takarító? Az nemkívánatos munka – dörmögte a pirító. – De ha kedvesen kéred a Porszívómotort ott a sarokban, talán segít. Ő mindig is többre vágyott a porcicáknál.
Ryu így kezdte el építeni Brummot. Brumm nem volt szép. Volt benne egy kis leselejtezett porszívó, két régi kerékpárkerék, és egy rozsdás, de aranyszívű motor, amit Ryu a szemétből mentett meg. „Klatty-klatty!” – mondta Brumm, amikor Ryu a helyére illesztette a 'Szív-Magot'. Hallod te is, ahogy a fogaskerekek beszélgetnek? Ryu nem parancsolt a gépnek, hanem kérte őt. „Brumm, barátom, segítesz tisztává varázsolni az udvart?” A robot barátságosan felzizzent: „Zzzzt-bzzm!”
A verseny napján a napfényes iskolaudvar megtelt izgatott gyerekekkel. Victor előtolta a „Szuper-Söprő 3000”-et. Ez a gép hatalmas volt, fekete és ijesztő. – Nézzétek ezt a roncsot! – mutatott Victor Brummra és nevetett. – Ryu, ez a fémhulladék még egy kavicsot sem tudna elmozdítani!
De ekkor valami elromlott. Victor robotja, ami csak a nyers erőre és a parancsokra épült, hirtelen megvadult. „Viiiiii!” – sikoltottak a szirénái. A Szuper-Söprő 3000 nem takarítani kezdett, hanem mindent, ami az útjába került, szippantani és zúzni próbált. Felborította a virágágyásokat, és egyenesen a tanári emelvény felé száguldott. A gyerekek felsikoltottak, a tanárok hátráltak. Bumm! Reccs! Csatt!
Ryu tudta, mit kell tennie. Nem távirányítót használt. Odaszaladt a megvadult géphez, és a kezét a forró burkolatra tette. „Nyugodj meg, kisöreg” – suttogta. – „Nem kell harcolnod. Csak elfáradtál.” A varázserő a tenyeréből kék fénnyel áramlott a gépbe. Közben Brummhoz fordult: – Brumm, mutasd meg nekik, mit tud egy igazi barát! Šup!
Brumm nem rombolt. Gyengéden, mint egy bálna a vízben, Victor robotja mellé gurult, és a stabil vaskos karjaival megtámasztotta a remegő óriást. Ryu közben egy fénylő villáskulccsal meglazított egy túl szoros csavart, amit Victor a nagy sietségben túlfordított. A Szuper-Söprő 3000 utolsót rándult, majd halk, megkönnyebbült sóhajjal leállt. Csend lett.
Ryu hátralépett, megtörölte a homlokán az izzadtságot. Az udvar romokban hevert, de senki sem sérült meg. Brumm ekkor akcióba lendült. „Zümm-puf-tikk!” – a kis robot olyan lelkesedéssel kezdte el rendbe tenni a felfordulást, mintha ez lenne élete bulija. Kikerülte a hangyákat, gyengéden visszaigazította a letaposott virágokat, és fényesre polírozta a köveket. A többiek csak tátott szájjal nézték. Brummban volt valami, ami a többi gépből hiányzott: lélek.
Mrs. Gearbox, a technológiatanárnő, aki szemüvegét igazgatva lépett elő, nem a leggyorsabb robotnak adta az aranyérmet. – A technológia nem arról szól, hogy leigázzuk a világot – mondta komolyan. – Hanem arról, hogy meghallgassuk, mire van szüksége. Ryu, te nemcsak egy robotot építettél, hanem egy barátot.
Victor odasántikált Ryuhoz, és bár kicsit pirult az arca, kezet nyújtott. – Megtanítasz... beszélni velük? – kérdezte halkan. Ryu rámosolygott. A kék haja vidáman szikrázott a napfényben. Rájött, hogy a hege és a különcsége nem hiba, hanem egy híd a gépek és az emberek között. És így történt, hogy attól a naptól kezdve az iskolában a gépek soha többé nem csak zúgtak és kattogtak, hanem boldogan duruzsoltak, mert végre volt valaki, aki értette a nyelvüket. És tudjátok, Brumm azóta is az udvar legboldogabb lakója. Így lett minden pont jó.