Egyszer volt, hol nem volt, volt egy falusi vásár, ahol minden csupa szín és csupa zsongás volt. Ott sétált Trixi, a hatalmas, puha berni pásztorkutya. Trixi olyan volt, mint egy vándorló felhő: a szőre fekete, fehér és rozsdaszínű, a mellkasán pedig egy hófehér csillag ragyogott. A nyakában egy kis rézharangocska lógott. Csing-ling! Csing-ling! – dalolta a harang minden lépésnél.
A vásárban egy kedves néni egy gyönyörű, szivárványszínű szalagot kötött Trixi nyakörvére. A szalag vidáman libbent a szélben. Suss-suss! – suttogta a selyem. Trixi nagyon büszke volt. Elhatározta, hogy ő lesz a legkedvesebb kísérője minden kisgyereknek, aki egy kicsit fél a nagy lármától. Tudod-e, mit csinál egy ilyen okos kutya, ha segíteni akar? Figyelj csak!
Trixi észrevett egy kisfiút, aki az anyukája szoknyája mögé bújt. A kisfiú szeme tágra nyílt a sok embertől. Trixi oda akart szaladni, de rájött, hogy ő bizony nagy és erős. Ha túl gyorsan megy, még megijeszti a kicsit. Ezért Trixi lassított. Tapad-tapad, puha mancsai halkan értek a földhöz. Megállt, és leült a fűbe. Billentett egyet a fején, és a vicces, barna szemöldökei vidáman megugrottak. „Nézz rám!” – üzente a tekintete. „Olyan puha vagyok, mint a kispárnád.”
A szivárványos szalag tovább táncolt: suss-suss! A kisfiú először csak az egyik szemével kukucskált ki, aztán a másikkal. Látta Trixi csillogó, barna szemét és a barátságos, fehér csillagot a mellkasán. Odanyújtotta a kicsi kezét. Trixi nem mozdult, csak halkan szuszogott. Szipp-szapp! Megvárta, amíg a kisfiú megérinti a selymes fülét. Amikor a gyerek érezte a puha bundát, felnevetett. Már egyáltalán nem félt!
Hamarosan egy kislány is odatipegett, akinek elszökött a lufija. Trixi melléjük feküdt, és hagyta, hogy a gyerekek megsimogassák a hátát. Olyan volt ott ülni mellette, mintha egy meleg, doromboló szigeten lennének a nagy forgatag közepén. Trixi farka, mint egy hatalmas, tollas legyező, elégedetten söpört a földön. Siss-suss!
A nap végén, amikor a mézeskalács illata már betöltötte az utcákat, Trixi boldogan pihent le az öreg tölgyfa alatt. Tudta, hogy a szivárványos szalag nem csak dísz: az a bátorság jele volt. Mert néha elég egy puha mancs, egy csilingelő harang és egy nagy adag szeretet, hogy a világ legfélelmetesebb helyéből is vidám játszótér legyen. És ez pontosan így volt jól.