Egyszer volt, hol nem volt, ott, ahol az öreg tölgyfa gyökerei olyan mélyre nyúlnak, hogy már majdnem elérik a föld alatti tündérvárosok tetejét, élt egy aprócska famanó, akit Twignek hívtak. Twig nem volt akármilyen manó. Nem csak bogyókat gyűjtött és mohát simogatott, hanem ő volt a környező erdő legkisebb, de legügyesebb feltalálója. Képzelj el egy apró lényt, akinek fűszálakból font haja van, és egy olyan puha, smaragdzöld mohából készült kezeslábast visel, amihez ha hozzáérnél, olyan érzés lenne, mintha egy meleg felhőt simogatnál. Tudod, mi volt a legfurcsább kincse? Egy hatalmas, hófehér pitypangból készült bot, ami soha nem hullajtotta el az ejtőernyőit. Csipp-csupp, Twig úgy járt-kelt vele, mint egy kis király!
Egy hűvös reggelen Twig a „Műhelyében” – ami valójában egy otthonos odú volt a tölgyfa tövében – valami különlegesre bukkant az avat alatt. Egy elhagyott, fényes, fémből készült szerkezet hevert ott. Egy emberi napelemes óra volt az, amit egy kiránduló hagyhatott el. Twig felemelte, és a nagy, mandulavágású borostyánszemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Az óra hideg volt, és csak halkan, unalmasan kattogott: tikk-takk, tikk-takk. „Ez túl szomorú hang” – gondolta Twig. „Az erdőnek ennél sokkal szebb dalokra van szüksége.”
És miért is volt olyan nagy szükség azokra a dalokra? Nos, ha az Ezüstfarkú mókuscsalád közelében laktál volna, te is tudnád! A legkisebb mókusok, élükön a kis Zap-pel, a legnyughatatlanabb kölyökkel, egyszerűen nem voltak hajlandók aludni. Amikor leszállt az est, és a hold ezüstre festette a leveleket, Zap és testvérei ahelyett, hogy behunyták volna a szemüket, ugrándozni kezdtek. Bumm! Reccs! Kergetőztek az ágak között, makkokkal fociztak az éjszaka közepén, és olyan lármát csaptak, hogy még a bölcs bagoly is füldugót font magának pókhálóból. „Még egy kört!” – kiabálta Zap, és suhint, már ott is termett a következő ágon. Szegény Ezüstfarkú mama már tiszta szemkarikás volt az álmatlanságtól.
Twig elhatározta: átalakítja a rideg fémórát egy varázslatos éneklő szerkezetté, ami elringatja a legvadabb mókust is. De egy napelemes órához nem elég a kalapács és a szög. Ahhoz fény kell és lélek! Twig fogta az apró, makktermésből készült táskáját, és elindult a „Napfény-portyára”. Te tudod, hogyan lehet elkapni a napfényt? Twig tudta! Megvárta a délutáni aranyórát, amikor a nap sugarai olyan sűrűek, mint az akácméz. A pitypangos botjával finoman „megmerítette” a levegőt, és a csillogó, meleg fényduborékokat gyorsan a makk-táskájába gyömöszölte. Pukk! – záródott a fedél, és a táska lágyan világítani kezdett.
Ezután a hangok következtek. Twig elment a Csilingelő-patakhoz, és a tenyerébe gyűjtötte a víz nevetését. Aztán megkérte a bölcs Tücsök urat, hogy adjon neki egy kis „cirip-alapot”. „Csak a legfinomabb akusztikát használd, édes fiam” – tanácsolta a tücsök, miközben megigazította a csápjait. Twig még a szomorú fűzfa sóhaját is rögzítette, ami olyan puha volt, mint az esti szél. Hazaérve a műhelyébe, Twig nekilátott az indákból, fogaskerekekből és fényből álló munkának. De jaj! Amikor először próbálta megforgatni a kerekeket, a szerkezet nem énekelt, hanem ijesztően felcsikordult: Skríííík! Twig megijedt. A hideg fém nem akarta befogadni az erdő lágy hangjait.
Twig leült egy mohás kőre, és elgondolkodott. Rájött, hogy a technológia, még ez a kicsi óra is, olyan, mint egy hangszer: szív kell hozzá, hogy megszólaljon. Nem kényszerítheti a hangokat! Elővette a botját, és mint egy karmester, finoman megérintette a fogaskerekeket, miközben egy kedves, régi altatódalt dudorászott. És ekkor, csoda történt! A makk-táskából kiáramló napfény átjárta a fémvázat, a patak csobogása pedig olajként kente meg a fogaskerekeket. A „Napfény-Dal Óra” életre kelt. Már nem azt mondta, hogy tikk-takk, hanem azt suttogta: Mmm-hmmm, ding-ding, ssss-pujjj.
Éppen ideje volt! Odafent a magasban Zap és a mókusbrigád már éppen belekezdtek volna az éjféli „Toboz-dobálás” középdöntőjébe. Twig óvatosan felmászott a tölgyfa legmagasabb ágára, és egy biztonságos résbe helyezte a szerkezetet. Ahogy az óra elkapta az utolsó, halványodó alkonyi fényt a levelek között, a dallam áradni kezdett. Olyan volt, mintha a levegő selyemből lenne. A hang körbeölelte a fészket, beosont a mókusok bozontos fülei alá.
Nézd csak! Zap éppen ugrani készült, de a levegőben megállt. Egy hatalmasat ásított: „Húúú-haaa... mi ez a jó illatú hang?” A lábai elnehezültek, a farkincája, ami addig úgy vibrált, mint a rugó, most ellazult és puha lett. A többi mókusgyerek is sorban kidőlt. Azonnal elaludtak, még mielőtt elszámolhattak volna három makkig. Ezüstfarkú mama hálásan bólintott Twig felé, és ő is álomba merült. Az erdőben végre csend lett, csak az óra lágy, ütemes lüktetése hallatszott, ami pont olyan volt, mint a természet szívverése.
Twig elégedetten ereszkedett le a földre. A pitypangos botját a falhoz támasztotta, és befészkelte magát a pihe-puha, smaragdzöld moha-kezeslábasába. Hallgatta a saját találmányának távoli, megnyugtató duruzsolását. Rájött, hogy a régi emberi tárgyak és az erdő varázsa együtt képesek a legnagyobb békét teremteni. Egy utolsót pislogott borostyánsárga szemeivel, és mire a hold a tölgyfa csúcsa fölé ért, Twig is mélyen, nyugodtan aludt. És így történt, hogy azon az éjszakán az egész erdő – a legkisebb hangyától a leghatalmasabb ágig – a legszebb álmokat álmodta. Jó éjszakát, kis feltalálók!